Feledésbe merülő versek sorozat 1. : Galamb a fővárosban
Galamb a fővárosban Szűk utczákon barangoltam, Komor, néma, csüggedt voltam; Lótó-futó ember-árban, Mint az érnyék ingva jártam. Gond kisértetett, fájt a lét; Undorított füst, szemét. És a mint így sápadt arczczal, Torkig voltam a létharczczal, S meg szerettem volna halni, Tündérjárta átsuhanni: Sártól, füsttől feketén Egy galamb hullott elém. Kimerülten verte szárnyát. Isten tudja : merre szállt át, Hol ez a szenny reá hullva, Honnan, füsttől elkábulva, Karikázott lefelé, S lerogyott lábam elé! Mikor fürdött fehér szárnya Verőfénybe', illatárba'? Mikor ült meg templom tornyán? Harmat mikor rengett tollán? Kicsi, hamvas lány-kezen Mikor várta bűzaszem? Jó ég tudja, hogy mióta Nem búgott a galambnóta! Szabad, szellős, tiszta dúczban, Hű párjával összebujtan, Majd csapongva fent s alant,- Régen volt ő víg galamb. Most egész nap nyughatatlan, Vergődik a füstben, zajban; Éji fészke kémény alja, De onnan is kizavarja Lárma, széngőz, denevér ... Így az élet hej, mit ér! Tolla