A keleti rendjelek
A keleti rendjelek Oh azok a keleti rendjelek! A tavasszal, meglehetősen jó társaságban, lent jártam Konstantinápolyban, ahol a szultán egy előkelő egy előkelő fogadóban vacsorát rendezett tiszteletünkre. A délszaki zöldséggel és mindenféle zászlóval díszitett nagyteremben este hét órára valami kétszáz főnyi társaság gyűlt össze. Török csak egy volt: a prefektus, aki basa, és a szultánt képviselte. A többi Konstantinápolyban lakó európaiakból belőlünk telt ki. Frakkban, fehér nyakkendővel pontosan megjelentem a hotel előcsarnokában, s felöltőmet leadtam a ruhatárba. Amint az étterem felé irányzom ruganyos lépteimet, előttem terem a padrone, a fogadó igazgatója, jó ismerősöm, különben olasz ember. -Hogyan? Ön nem tette föl a rendjeleit? -Valóban nem, feleltem zavartan. -Miért? -Mert nincsennek. -Hogyan, önnek nincsen rendjele? -Nincsen. -Különös, nagyon különös, mormogá az igazgató; ez óriási feltünést fog kelteni. Nézzen be csak a terembe. Ezen a kétszáz