Érdekes Múlt

  Szellő és nap a Golgothán Hol valál te, nyájas, déli szellő, lombos erdők bokrain nyögellő, hol valál te játszi fuvalom!? Mikor Jézust fölfeszítni nem félt az irigység, a bűn s rágalom! "Ott repkedtem arcának örüle, verítékét, mely szent képén üle, letöröltem gyöngén, nyájasan,  s ajakának sóhaját, nyögését égbe vittem puha szárnyamon!" Hát te hol voltál nap szép sugára! Mikor Jézust a kereszt fájára fölfeszítni nem borzadt a gőg? S a halottak sírból is kikelvén vélem együtt mindent láttak ők! "Mikor Jézus a végsőt lehellé, visszabújtam egy borulat mellé; iszonyodtam nézni annyi bűnt ... !" Napsugár így válaszott szellőnek, s játszi szellő sírva messze tünt. Írta: Pájer Antal. Megjelent a Fekete Péter által összegyüjtött Legendák, verses Krisztuslegendák és Krisztusmondák című műben, melyet kiadott Welker József Budapesten. (feltehetőleg az 1940-es években)

Galamb a fővárosban    Szűk utczákon barangoltam, Komor, néma, csüggedt voltam; Lótó-futó ember-árban, Mint az érnyék ingva jártam. Gond kisértetett, fájt a lét; Undorított füst, szemét.   És a mint így sápadt arczczal,  Torkig voltam a létharczczal, S meg szerettem volna halni, Tündérjárta átsuhanni: Sártól, füsttől feketén Egy galamb hullott elém. Kimerülten verte szárnyát. Isten tudja : merre szállt át, Hol ez a szenny reá hullva, Honnan, füsttől elkábulva, Karikázott lefelé, S lerogyott lábam elé!  Mikor fürdött fehér szárnya Verőfénybe', illatárba'? Mikor ült meg templom tornyán? Harmat mikor rengett tollán? Kicsi, hamvas lány-kezen Mikor várta bűzaszem? Jó ég tudja, hogy mióta Nem búgott a galambnóta! Szabad, szellős, tiszta dúczban, Hű párjával összebujtan, Majd csapongva fent s alant,- Régen volt ő víg galamb. Most egész nap nyughatatlan, Vergődik a füstben, zajban; Éji fészke kémény alja, De onnan is kizavarja Lárma, széngőz, denevér ... Így az élet hej, mit ér! Tolla