A keleti rendjelek

 

 

A keleti rendjelek

 

Oh azok a keleti rendjelek!

A tavasszal, meglehetősen jó társaságban, lent jártam Konstantinápolyban, ahol a szultán egy előkelő egy előkelő fogadóban vacsorát rendezett tiszteletünkre.

A délszaki zöldséggel és mindenféle zászlóval díszitett nagyteremben este hét órára valami kétszáz főnyi társaság gyűlt össze. Török csak egy volt: a prefektus, aki basa, és a szultánt képviselte. A többi Konstantinápolyban lakó európaiakból belőlünk telt ki.

Frakkban, fehér nyakkendővel pontosan megjelentem a hotel előcsarnokában, s felöltőmet leadtam a ruhatárba. Amint az étterem felé irányzom ruganyos lépteimet, előttem terem a padrone, a fogadó igazgatója, jó ismerősöm, különben olasz ember.

-Hogyan? Ön nem tette föl a rendjeleit?

-Valóban nem, feleltem zavartan.

-Miért?

-Mert nincsennek.

-Hogyan, önnek nincsen rendjele?

-Nincsen.

-Különös, nagyon különös, mormogá az igazgató; ez óriási feltünést fog kelteni. Nézzen be csak a terembe. Ezen a kétszáz emberen vagy nyolcszáz rendjel csillog. Itt mindenkinek van rendjele, csak a pincéreknek nincs. Ez így nem mehet. Jőjjön csak, kérem, a szobámba.

Bevezetett a szobájába, s kinyitott egy szekrényt.

Tele volt rendjellel.

-Én most önt föl fogom öltöztetni.

-Hagyja, kérem, nekem ez nem gusztusom…

-Ugyan kérem, keleten vagyunk, hódolni kell a keleti szokásoknak… Milyet parancsol?

-Ha már muszáj…

-Persze. Pincérnek vagy anarkistának nézik…

-Lehetőleg egyszerüeket kérek.

-Az nem megy, mert minél jelentéktelenebb egy rend, annál cifrább.

(Ezzel egyet föltett a nyakamba.)

-Ez a Medsidje. Pompásan áll. Ide balra jó lesz a derék Takova. Mellette hatásosan bontakozik ki a görög György-rend…

-Helyes. Csak a nagy európai államokat hagyjuk…

-Bízza rám, nem fogok ízléstelenséget elkövetni, csak stílszerűvé akarom önt tenni…nig

Még egy pár cifraságot akasztott rám, aztán elém tartott egy tükröt. Elhültem, mikor belepillantottam.

 A legöregebb, Königgrätz, Solferino- és Magenta-viselt tábornoki mellek is elsápadtak volna az irígységtől. Ha a Krupp által ötven év alatt gyártott összes ágyúkat én foglaltam volna el fényes lakossági rohamokkal: nem lehettem volna szebben dekorálva.

Mikor így csillogva megjelentem a lakoma termének küszöbén, a pincérek földig hajolva helyemre vezettek. Büszkén, egyenesre kihúzva magamat néztem körül. Mindenkinek melle csillogott-villogott, de azért sok szem megpihent domboru mellemen.

A Balkán Bismarckjának éreztem magam. Mellettem áll a Vakit című török lap szerkesztője, egy nagyon kicsi és nagyon kócos örmény, aki unszolt, hogy menjek föl, mert a basa cerletet tart.

Előkelő mozdulattal intettem, hogy nem: ha a basa beszélni óhajt velem, vagy izen, vagy idejön. Amire az örmény kollégám szeméből ezt a nézetet olvastam ki: átkozott nagy úr lehet ez az én szomszédom, hogy a basával ilyen jó lábon áll. Neki ugyanis csak egy negyedosztályú Medsidje szerénykedett a nyakában.

A basa leült, megkezdődött az ebéd. Szembe velem egy jóképű fiatalember ült, aki pompásan beszélt franciául. Mellét szebbnél szebb rendjelek borították. Előkelő fiú lehetett, hogy érdemei ily gyors elismerésre találtak. Élénk beszélgetést folytattunk. Hirtelen a mellemre bök és szól:

-        Hol kapta ezt?

-        A folyosón feleltem egész váratlanul.

-        Hol? kérdé előrehajolva.

-        Melyiket tetszik kérdezni? Mondám összeszedve magamat.

-        Ezt-e, a bolgár vitézségi érmet, s újra a mellemre bökött.

( Mégis ostoba az az olasz, hogy ilyen vitézségi érmeket akaszt rám, annélkül, hogy megmondaná.)

-        A szerb-bolgár háborúban.

-        Résztvett benne?

-        Igen.

-        Milyen minőségben?

-        Mint haditudósító.

( Amiben nem is hazudtam.)

-        Fölemeltem a kabátomat, s egy pillantást vetettem vitézségem érmére. Aztán átnéztem az ő mellére.

-        De hisz önnek is van!

Megnézte.

-        Az ám! Szólt egész elbámulva, majd hozzátette:

-        Románia csillagát akartam felvenni, s véletlenül ez került a kezembe.

-        Mi tehát kollégák vagyunk.

-        Sőt, ha megengedi, barátok. S barátságunkat értékessé teszi az, hogy Bulgária véres csatamezőin pecsételtetett meg.

 

Koccintottunk. A Vakit megkérdezte, hogy mit fedeztünk föl egymásban? Beadtam neki, hogy együtt küzdöttünk Bulgária függetlenségéért…

Vacsora után siettem el rendjeleimmel a hoteleshez.

Kit találok ott? Az én bolgár bajtársamat, amint a padrone szedi le róla a rendjeleket.

Harsogó kacajra fakadtam.

-        Mit csinál az úr?

Iszonyú zavarba jött, elvörösödött s hebegett:

-        Bocsásson meg, amint látja, nem vagyunk kollégák.

-        Dehogy nem. Csak most vagyunk igazán azok.

Padrone, nagyon köszönöm a szívességét, vegye le a rendjeleit.

Egyikünk mellén se maradt semmi… de igen az övén két zsírfolt… barátom arca földerült.

-        Kihez van szerencsém tulajdonképpen? Kérdé

-        Én Todorescu, oláh hírlapíró vagyok, mondám hidegvérrel…

-        Örvendek. Én pedig Panaidosz görög zsurnalista.

-        Nagyon örvendek.

És megráztuk egymás kezét. Másnap tudtam meg, hogy a kis hamis nem görög, hanem belga.

Így őriztük meg mind a ketten nemzetünk inkognitóját.

 

Forrás:

Sipulusz ( Rékosi Viktor). Melyet Tóth Bla szemlézett az anekdota című művébe.