Miért maradt fent olyan kevés Kossuth-bankó az 1848-49-es Szabadságharc leverése után?

 Egy érdekes anekdota gyűjteményt találtam  az 1890-es évekből, amelyben erre az érdekes állapotra találtam, ami kihatással lett sokmindenre, akár a mai numizmatikai gyüjtő társadalomra is. 

Fogadjátok az írást a korabeli nyelvezet szerint szeretettel:

A bankó és a Pengő

 

Haynau, mihelyt 1849 közepén átvette a császári hadak vezérlését: elsőbben is a Kossuth-bankók érvénytelenségét hirdette ki. A szolgabíró által egy csupán német nyelven írt ily Haynau-féle hirdetmény küldetvén egyik magyar faluba: a karakán jegyző azt e notabenével „származtatta” vissza: „Dani zsidó, ki egyedül tud németül az egész faluban, nem lévén itthon, nem értjük, mi van e német írásban. Kossuth nevét látjuk benne, de ily nevű egyén falunkban nem tartózkodik.”

A magyar bankót a német katonaság elösmervény mellett szedte össze, s aztán megégette. Magában Bihar megyében egyszerre harmadfél millió forint értékűt égettek el. Viszontorlásúl, midőn Klapka augusztus 6.-kán Komáromból kiütésekor egyéb nagy martalék közt néhány ezer forint ausztriai pénzjegyet is fogott, ezek elégetését rendelte el, de, mint akkor beszélték, a furfangos végrehajtó, hogy tessék-lássék, a különféle papirdarabok tetejére csak néhány német bankót rakatott volna s a többit félretette a „bús” időkre.

A magyar pénzjegyek kárpótlását utóbb hiába sürgették a magyar kereskedelmi- ás iparkamarák. A bécsi bank nem bírta felejteni, hogy az orosz hadaktól négy milliónyi Kossuth-bankót kellett jó ezüstért vissza váltania. A zsandárok egész szenvedélylyel kutattak, szimatoltak a Kossuth-bankó után, s akiket bekaptak: a bírák néhány heti fogságra ítéltek.

A hölgyeknél divat volt a magyar hatosokból, tízesekből és aranyokból karpereceket csináltatni, mígnem a zsandárok ezekre is vadászatot tartottak. 1849 szeptember havában, Komárom semleges vidékén Nagysarlóban vásár tartatván, midőn a Kossuth-bankónak értéktelenségét a császári katonaság az ország egyéb vidékein kihirdette, itt még noha tízszeres értékben, fogalomban maradt. Egy pár három százforintos ökör például háromezer forinton kelt.

Miután a kongó és pengő pénz 1848 ősze óta egészen elbújt, a tisztelt publikum akkint segített magán, hogy az egy forintos pénzjegyeket két- és négyfelé darabolta, s a forintnak akkori hatvankrajcáros árfolyama szerint egy ily csusza vagy „strupli” bankónak értéke harminc vagy tizenöt krajcár volt. Ezenfölül az étel- s italárusok saját pöcsétü bonokat adtak a tőlök vásárlóknak beváltásra. Jöttek azután a hat- és tízkrajcáros papír-pénzjegyek, melyeket a bécsi és budai pénzügyigazgatóság hoztak forgalomba. Ezekből a csuszabankókból valaki Bécsben a pénzügyérség palotájában egy quodlibetet ragasztott ily fölirattal: „fidibus-unitis”.

A pestmegyei két adóhivatal, 1850 végén harmincféle hamisított és lefoglalt tizkrajcáros jegyet, összesen másfélezret terjesztett föl a megyefőnökséghez. Ugyanaz időben egy valaki jelenti a megye főnökének, hogy Ecseren ezek meg ezek, köztük pestiek is, hamis tízkrajcárosokat gyártanak. Alig hogy a bejelentő távozik, a vádlottak egyike a főnöki iktatónál némi dolgában tudakozódik.

Az együgyü iktató ráförmed:

Hát maga az, aki a hamis tízkrajcárosokat csinálja?

Persze ily értesítés után a fráternek első gondja volt a bűnjelek minden nyomát eltakarítani a háztól.

Hőke Lajos